Imádok szombatonként a piacra járni. Látszólag gyógynövényeket árulok, de a legfontosabb, hogy emberekkel beszélgetek, és szívom magamba a tapasztalatokat. Kíváncsian várom, hogy milyen embereket vonzok be, milyen események bontják ki magukat, mert így képet kapok saját tudatállapotomról is. Nagyokat nevetek a poénokon, begyűjtöm a bókokat, igazán jól érzem magam. Egy hete érdekes beszélgetésem volt egy képviselő Úrral, aki eleinte, szintén vicces kedvében volt. Azonban én sem viccből, sem komolyan nem vettem a lapot, hogy milyen sürgős, fontos, és komoly dolgom van másnap. Nos, ezzel kiütöttem nála a biztosítékot. Nem politizálok, így nem is írom le a beszélgetést, elég annyi, hogy merőben más gondolataink voltak a szavazást, és az egész bevándorló kérdést illetőleg. És ekkor fantasztikus dolog történt. Az Úr, szikrázó szemekkel, igen erélyesen azt mondta:

– Anikó, magának fel kellene ébrednie! Egy álomvilágban él! Itt az ideje felébredni!

Hűűű… gondoltam, milyen igaza van! Egy álomvilágban élünk! Mindannyian! A különbség az, hogy Ő még a rémálomban, én pedig a boldog álomban. Nekem már nincsenek félelmeim, és aggodalmaim, de sajnos emberek milliói még abban hisznek, hogy erőszakkal, megtorlással, büntetéssel, tüntetéssel és folyamatos védekezéssel fognak békét teremteni. Ide jutottunk. Illúzióvá tettük a valóságot, az ébrenlétből álomba merültünk, és egyre mélyebbre süllyedtünk abban. Csak néztem őt, és a legszeretetteljesebben arra gondoltam, hogy ő sem fog a sötétségben rekedni, mert a fény ott lakozik benne is.

Az én célom a tudás, e mellett tettem le a voksomat, és megfogom a többiek kezét, hogy a félelemtől az igazság felé haladjunk.

Azt is megkérdezte:

– Nincs magának családja, nincsenek gyerekei? Hogyan gondoskodik a jövőjükről?

– Amikor magam elé festem a múltat, vagy megelőlegezem a jövőt, akkor valójában a semmin gondolkodom, mert ezek nincsenek. Csak a most van! A jelenükről gondoskodom. Úgy, hogy szeretem őket.

– Ennyi??

– Igen, ennyi – feleltem.

A szeretetet tanítom nekik, és majd ők gondoskodnak magukról a Szentlélek segítségével. És persze nem tudhatom, hogyan választanak majd, de ez már nem is az én dolgom.  

Én is álmodom. Még mindig. Különben már nem lennék itt. De itt vagyok, és feladatom van. Sok-sok csodatanítóval és a Szentlélekkel együtt elvisszük a fényt a sötétségbe. Testvéremmel együtt térünk majd haza egy hosszú és értelmetlen, sehová sem vezető út végén, mert a Szentlélek bármelyik útra képes rálépni, hogy hazataláljunk. A boldog álomból könnyűszerrel felébredhetek majd a tudásra, de, hogy ezt a lépést mikor teszi meg Isten, most még nem tudom…

Szeretettel,
Lévai Anikó