A csodák tanításának 23. leckéje azt mondja: „Ha felhagyok a támadás gondolatával, megmenekülhetek az általam látott világtól.”

Egyik csodautas társam feltette a kérdést, hogy mik azok a támadó gondolatok? Tudatosan ő nem szokott támadni senkit, és szerette volna, ha példát mondunk arra, milyen támadó gondolataink vannak, amikre még ráadásul vágyunk is?

A leckéket megadott instrukciók alapján végezzük, de mindig elszoktam mondani, ha valami felzaklat, vagy olyasmi történik, ami kizökkent a lelki békédből, azonnal kezd el mantrázni a napi leckét. Érdekes módon „véletlenül” mindig passzol az adott szituációhoz. Most, hogy már nem először végzem a leckéket, abban a csodában van részem, hogy már akkor eszembe jut a lecke, mielőtt átadnám magam a békétlenségnek. Még mindig megszólal az egóm hangja, de már a Szentléleké gyorsabb, felismerem, és felé irányítom a figyelmemet. Az egót pedig úgy hagyom feloldódni, mintha cukrot kevernék el egy pohár vízben.

Mivel naplót írok a Tanítás leckéivel kapcsolatban, feljegyeztem, hogy milyen történetet éltem meg ezen lecke napján, és milyen jól jött, hogy azonnal behelyettesítettem.

Tavaly építkezésbe fogtunk a férjemmel. Amikor az építési engedélyünket beadtuk a tervtanácshoz, 3x utasították el, mondván, hogy a ház, amit terveztünk, nem illik a város, illetve az utcaképbe. Ez egy teljesen egyszerű nyeregtetős, ház formájú ház volt. 🙂 Szerintük magas volt (1 cm-rel sem lehetett magasabb, mint a mellettünk lévő óvoda), a tűzfal is nagy volt, meg paraszt tornácosnak kellett volna lennie, meg minden számunkra döbbenetes badarságot kitaláltak. Majdnem fél évet csúszott emiatt az építkezés. Össze-vissza forgattatták a tetőt, és továbbra sem tetszett nekik, mindenbe belekötöttek. Aztán most, egy évvel később, 4 háznyira a házunktól, emeletes házat építenek. Ami pont 2 emelettel magasabb, mint az óvoda…. Nos, a férjem megjegyezte, hogy legszívesebben jól beolvasna nekik. Most nem számít az utcakép, meg a városkép??

És ezen a ponton választhattam. Az egyik lehetőség az lett volna, hogy buzgón helyeslek, és akár 5-10 percig is szidjuk őket, kígyót-békát kiabálunk rájuk. És az egónk aztán jót csemegézik a fröcsögő negativitásból.

A másik utat választottam, és azt mondtam, neki, hogy annak, hogy ez így történt, mi alkottuk meg az okát. Ha most, negatív, vagy támadó gondolatokat gondolunk, vagy nekiállunk szidni őket, akkor egy olyan filmet írunk tovább, ami miatt majd az általunk látott világ hasonló lesz ehhez a történethez. Ha van bármi olyan az érzékelésünkben, ami nem tetszik, akkor a megoldás a feladat szerint, ha felhagyunk a támadó gondolatokkal és megjegyzésekkel, még akkor is, ha az egó szerint igazunk van. Az ilyen megtapasztalások csak így fognak eltűnni. És azzal tettem rá egy lapáttal, hogy megkértem a férjemet, használja fel ezt a sztorit a megbocsátáshoz. Akár hányszor eszébe jut ez az “igazságtalanság”, küldjön szeretet a tervtanács tagjainak, és érezze át a megbocsátás örömét, akárcsak én. Ez sokkal könnyebb, és jobb érzés, mint haragudni, morgolódni és duzzogni….

A következőket tanultam meg ebből a leckéből:

Minden egyes gondolatom megalkotja az általam látott világ egy-egy részletét.

Nem vágyom a támadás gondolataira!

Nem siránkozom a világ felett!

Nem próbálom megváltoztatni a világot!

A világ nem képes a változásra, mert csupán okozat!

A VILÁGRÓL VALÓ GONDOLATAIMAT VÁLTOZTATOM MEG!

E világ oka, így változtatható meg.

Most már tudatában vagyok annak; mikor eszembe jut egy ügy, ami éppen része az életemnek, és foglalkoztat, ha aggódni kezdenék miatta, attól tartanék, hogy … és elképzelnék számos borzalmas végkimenetelt, akkor ezekkel a gondolatokkal támadást indítanék önmagam ellen. És szépen ilyennek írnám meg elkövetkezendő napjaimat, vagy úgyis mondhatnám, hogy a karmámat.

Ehelyett ez tarom a tudatosságomban:

VALÓJÁBAN SEBEZHETETLEN VAGYOK, RAJTAM KÍVÜL SENKI NINCS, AKI MEGTÁMADHATNA.

ITT ÉS MOST FELHAGYOK SAJÁT MAGAM TÁMADÁSÁVAL!

Szeretettel,
Lévai Anikó