„Testvérem, gondolkozz el ezen: az általad látott világ nem cselekszik. Semmiféle hatást nem gyakorol rád. Csupán a te gondolataidat tükrözi. És bizony mondom, nyomban megváltozik, amint úgy döntesz, hogy Isten örömét választod valós vágyadul.” –  A csodák tanítása 190. leckéjének napján újabb döbbenetes megtapasztalásom volt:

A hétvégén egy tavaszi vásárnak voltam az egyik kiállítója, és szombat reggel késésben kapkodtam össze a holmijaimat. A pakolás végére egy nagy csapos üveget hagytam, amelyben csipkebogyó kivonat volt. Úgy gondoltam, azt a kezemben viszem az úton, mert a csapjának a legkisebb lenyomásakor is folyni kezd. A férjem azt mondta, nyugodtan tegyem bele egy szatyorba, nem lesz gond. És már felém is tartott egy vászon szatyrot, én pedig beletettem. Sietve bepattantunk az autóba, és indultunk a rendezvényre. Körülbelül egy kilométert tehettünk meg, mikor éreztem, hogy az ölemben lévő szatyorból folyadék szivárog a nadrágomra. Mire félrehúzódtunk és kiszálltam az autóból, a nadrágom teljesen elázott a csipkebogyólétől, és az ülésem is megtelt vele. Kitöröltem az ülésből a nedűt, beültem a hátsó ülésre, és közben a legnagyobb nyugalomban azt mondtam: „Nem volt jó ötlet a szatyor!” Erre a férjem válasza ez volt: „Lenyomtad a csapot. Most hová menjek?” Megkértem, forduljon vissza, mert át kell öltöznöm. A hazafelé vezető úton, elgondolkodtam, hogy mi is történt. Ugyan egy ilyen esemény már régen nem zökkent ki bennünket a lelki békénkből, nem kezdünk el szitkozódni, nem leszünk dühösek, és nem akarjuk, hogy ami megtörtént más legyen, mint már amilyen, de a szánkat elhagyó két mondat még annak ellenére sem tetszett, hogy nem volt benne semmilyen él, vagy szemrehányás. Miért nem én mondtam, hogy „Ó, hát mégiscsak lenyomtam ezt a gombot.” És miért nem a férjem mondta, hogy „Nem volt jó ötlet a szatyor.”

A Bibliából az a rész jutott eszembe, miután Ádámék ettek a tiltott fa gyümölcséből, és meghallották Isten hangját, elbújtak, mert mezítelenek voltak. Isten azt kérdezte: Ki monda meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről mondtam neked, hogy ne egyél? Ádám védekezően így reagált: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fa gyümölcséből. Én csak ettem.

 

Vádaskodás. Mások hibáztatása. Belénk van kódolva. Milyen gyakran az az első reakciónk, hogy keresünk valakit, akit okolhatunk azért, ami a saját szívünkben fogant. Mások bírái lettünk. Sőt, Isten bírái. Mindannyian ugyanazt a hibát követjük el. Az eszközöket elutasítjuk, de a célokat akarjuk. Azt akarjuk, hogy a világban béke legyen és harmónia, de elutasítjuk ezeket önmagunkban. Minden, számunkra „kellemetlen” történésre azonnal reagálunk, dühöngünk, hibáztatunk, kioktatunk másokat, bűntudatot keltünk bennük és közben azt várjuk, hogy körülöttünk minden nyugodt, és boldog legyen. Ezt fel kell ismernünk, és változtatnunk kell. Ha elintézni valód van az emberekkel, dolgod van a társadalommal, fogadd el végre, hogy minden úgy működik, ahogy te működsz. A te szükségleteid és igényeid teremtették ilyennek. A vágyaid ellentmondásosak és sokrétűek, így a társadalom is az, amelyet létrehozol. A nyugtalanság a káosz okozója. Azt mondják nekem néhányan: „Nincs időm meditálni, nincs időm csendben maradni.” Pedig ha időnként csendben lennének, emlékektől és elvárásoktól mentesen, észrevennék az események gyönyörű mintázatát. Észrevennék, hogyan ismétlődik újra és újra, amit még nem tanultak meg.

Ne feledd: „Csakis a saját gondolataid okozhatnak neked fájdalmat. Az elméden kívülről származó egyetlen dolog sem képes sérülést okozni neked. Nem létezik olyan rajtad kívül álló ok, amely lehangolhatna. Csakis te vagy hatással saját magadra. A világon semmi sem bír kellő erővel ahhoz, hogy megbetegítsen, elszomorítson vagy elgyengítsen. Épp ellenkezőleg, te vagy az, aki uralhatsz mindent, egyszerűen csak azáltal, hogy felismered ki is vagy.”

Szeretettel,
Lévai Anikó