Egy hete pénteken kihúzattam egyik bölcsesség fogamat. Ez önmagában nem épp egy érdekes sztori, de a rendelőben döbbenetes tapasztalásnak voltam tanúja. Öt évvel ezelőtt a felső kettőt már kihúzták, és semmi rossz élményem nem volt a dologgal kapcsolatban. Nem fájt, és a helye is gyorsan begyógyult. Így hát a mostani foghúzásra is úgy mentem, mintha a körmömet mentem volna lakkoztatni. Semmi félelem, izgalom vagy negatív érzés nem volt bennem. Mivel tisztában vagyok vele, hogy a test nem képes megtapasztalni saját magát, csak a tudat képes megtapasztalni az érzetek élményét, ezért bíztam az évek óta gyakorolt „módszerben” –  ha kiiktatom a tudatot, kiiktatom az elmét, és így nem tapasztalom a testet sem. A mély meditáció és a teljes önátadás jó néhányszor segített már a fizikai fájdalmak megszüntetésében. A meglepetés azonban akkor ért, mikor a doktor úr azt mondta: „Hát, ez nem lesz sétagalopp. Nem most, hanem majd délután, sőt, holnap! Szedjen majd fájdalom csillapítókat, csak pihenjen, jegelje, mert feldagadhat, nem fog sokat tudni beszélni.” Kikerekedett a szemem, és kértem, hogy ne vicceljen! Amikor a felsőket húzták, semmi gond nem volt.

– Na, de az alsó állkapocs mennyivel erősebb! – Volt a válasz. Valószínűleg majd össze is kell varrnunk.

Miközben ezeket a mondatokat mondta, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem igaz! Egyetlen szavát sem hiszem el. Lehet, hogy volt már olyan ember, aki így szenvedett egy foghúzás után, de ez rám nem vonatkozik. Korlátlan lény vagyok, csak az hat rám, amit a tudatomban tartok, márpedig én azt tartom a tudatomban, hogy minden rendben van. Hirtelen közbevágtam a mondókájába, és azt mondtam elég! Köszönöm, a történetet nem kérem, csak húzza ki a fogam! Beadta az érzéstelenítőt, én folytattam a meditációt, és utána kb. kettő perc alatt kihúzta a fogam. Beletett valami géz félét, vártunk 5 percet, és mivel nem vérzett, nem kellett varrni. A végén azt mondta: – Nem szoktunk így bölcsesség fogat húzni. Néztem rá értetlenül. – Miért, hogy szoktak?

– Leülünk, megnézem a röntgent, átbeszéljük, felkészülünk rá a pácienssel.

– Ezzel szegény emberekre a frászt hozza – mondtam. Elhiteti velük, hogy fájdalom és szenvedés nélkül nem úszhatják meg a foghúzást. És mivel az elme úgy működik, hogy amit igaznak hisz ahhoz bizonyítékokat gyűjt, hát szenvednek is.

Nevetett és legyintett egyet. – Á, dehogy azért fáj nekik! 

Természetesen sem aznap, sem másnap nem vettem be semmilyen fájdalom csillapítót. Egész hétvégén dolgoztam, tanfolyamot tartottam, végig beszéltem a két napot. Semmilyen fájdalmat vagy kellemetlenséget nem éreztem.

Érdekes a hiedelmek világa. Jó szándékkal mennyi hiedelmet ültetünk mások fejébe. Folyamatosan futnak bennünk a múlt mintázatai. A múlt alapján kreáljuk a jövőt. Azért mert egyszer már valakivel előfordult, hogy hideg kőre ült és felfázott, emberek milliói hiszik el, ha nem vesznek papucsot, vagy hidegre ülnek, fel fognak fázni.

Sok évvel ezelőtt egy kollégámmal álltunk egymással szemben, és beszélgettünk. Magas sarkú cipő volt a lábamon. Nem tűsarkú, semmi extra, csak egy elegáns cipő kis sarokkal. Ahogy így beszélgettünk, egyszer csak az egyik lábam megbicsaklott, és a külső bokám szinte leért a földre. Ebben a pillanatban, elszakadt a bokaszalagom. Soha, semmilyen sérülésem, törésem, vagy szakadásom még nem volt. Stabilan álltam két lábon, nem mocorogtam, nem csináltam semmit, álló helyzetben elszakadt a bokaszalagom. Viszont a gondolatra még ma is emlékszem, amit abban a pillanatban gondoltam. A testem azonnal vészcsengő módjára jelzett. Azonban soha senkinek nem mondtam azt, hogy: Te jó ég! Ne hordj magas sarkú cipőt, és álldogálj itt két lábon stabilan, mert elszakadhat a bokaszalagod! – Pedig velem megtörtént.

Egy kedves ismerősömet időnként elkapja a pánik. Bizonyos szituációkban félelem tör rá. Elmesélte, hogy elment egy pszichológushoz, hátha tud neki segíteni, és a beszélgetés végén a következő választ kapta a problémájára:

– Ezen sem én, sem a gyógyszerek nem tudnak segíteni, tanuljon meg ezzel együtt élni. Fogadja el, hogy ez élete végéig így lesz, mert ez genetikus dolog.

Olyan lesújtva távozott, hogy alig tudott hazamenni.  

Miért tesszük ezt másokkal és önmagunkkal? Az elme vég nélkül gyártja a félelmeket. A gyógyulás egyedüli módja, ha spirituálisan egyre tudatosabbá válunk.

Jézus azt mondja A csodák tanításában:

Kizárólag te magad teheted magad félelemmel vagy szeretettel telivé, mert semmi nem halad meg téged. Isten Önmaga számára teremtett, ám felruházott téged a teremtés erejével, hogy Hozzá hasonlatossá légy. Ezért szent az elméd. Vajon felülmúlhatja-e bármi a te akaratodat? Semmi nem érhet el téged, ami nem része az akaratodnak, hiszen te Istenben létezel, és így mindent magadban foglalsz. Ha hiszel ebben, meglátod majd, mi minden múlik rajtad.

Szeretettel,
Lévai Anikó