Amikor azt tanultam, hogyan kérdőjelezzem meg a gondolataimat, és elkezdtem elfogadással élni, akkor egy kulcs mondat, föltette a pontot az I-re. Így hangzik: NA, ÉS?

Ennek a mondatnak a megértése és alkalmazása, maga volt a csoda. Azért írok most erről, mert sokszor előkerül a csoport foglalkozásaimon, és úgy látom, teljesen félre van értelmezve ez a mondat.
Soha nem a tények zaklatnak fel minket, hanem a tényekről alkotott gondolataink. Amikor ilyeneket mondok: „ne állj ellen annak, ami megtörtént, fogadd el és szeresd azt, ami van. Vagy: amikor minden úgy jó, ahogy van, nincsenek elvárások, nem küzdünk, és nem hajszolunk eredményeket, az az igazi szabadság.”
Akkor erre szinte minden esetben az a válasz: „ha én így élnék, akkor egy érdektelen, semmirekellő, közömbös valaki lennék, akit nem érdekel semmi, és csak úgy van.”
Ez teljes félreértelmezés, zavarodottság, és identitászavar.

Én semmi ilyesmit nem gondolok magamról, mégis ezzel a kérdéssel: „Na, és?”, immunissá váltam a bánatra. Ha elveszítem a pénzem, rendben van. Ha valami betegség érne, hát rendben. Ha a férjem elhagy, az is jó. De ha velem marad, az is rendben van. A minap kaptam egy hatósági levelet, miszerint egy régi ügy miatt, kivonják a forgalomból és lefoglalják az autómat. Na, és? Aggodalomnak, dühnek, vagy kétségbeesésnek nyoma sem volt bennem, csak azt a kérdést tettem fel, mit tenne most a Szeretet? Megkértem a Szentlelket, hogy úgy oldódjon meg ez az ügy, ahogy mindenki számára a legjobb. Csak arra tudtam gondolni: Legyen meg a Te akaratod! Számomra az a fontos, hogy tökéletes béke legyen bennem. Nem tudunk miden pillanatban boldogok lenni egy bizonyos hír hallatára, de békések igen. Ebben a kiegyensúlyozott állapotban gondoltam végig, mi ilyenkor a teendő? És megoldódik. Mindig megoldódik!

Vagyis az elfogadás nem jelent passzivitást! Sem azt, hogy elmegyek egy segítségre szoruló dolog mellett, amin tudnék segíteni. Nem hagyom, hogy megtörténjenek rossz dolgok, ha tehetek ellene. Ha meg akarnának verni, futnék.

De megszűntek bennem a merev álláspontok, az ítélkezés vagy a versengés.
Nincsenek félelmeim, elvárásaim, egy nyitott térben élek, ahol minden eljön hozzám. Onnan tudom, hogy valamire szükségem van, hogy megjelenik az életemben. Nincs veszíteni valóm, és minden ajándék. Ha valamiben kudarcot vallok, abban is megtalálom az ajándékot. Egyszerűen harmóniában élek azzal, ami van, ellenállás mentesen áramlok az élettel. Nem én vagyok a világban, hanem a világ van bennem, így nem keresek semmit kívül. Az, ami van, tökéletes.
Mivel nem a férjem, a gyerekeim, a testem vagy a pénz tesz engem boldoggá, egyikhez sem ragaszkodom. Hatalmas öröm azonban, hogy a boldogságomat ilyen csodás emberekkel oszthatom meg.
Nem mondom azt, hogy így kell élni, de meg akarom mutatni, hogy ez nem egy félelmetes, passzív, érdektelen élet. Tudom, milyen fájdalmas hiedelmekkel élni. Teszem a dolgom, nem akarok más lenni, mint aki vagyok.

Tegnap egy kedves barátommal beszélgettem, aki elmesélte mennyire zaklatott lett egy munkahelyi incidenstől, nem ért egyet a dologgal, küzd ellene, bár igazából nem az ő területe és nem is az ő dolga. Megkérdeztem tőle, hogy akkor miért foglalkozik vele?
Azt mondta, mert ha annyiban hagyná, akkor egy nemtörődöm, közönyös ember lenne, aki csak megcsinálja, amit mások mondanak neki.

És persze, ezek csak hiedelmek.

Kedves barátom jól szituált, jól kereső, elismert és megbecsült személy, de most is az a kérdésem: Na, és?
Ettől majd megvilágosodik? Vagy visszatalál az igaz szeretethez? Megingathatatlan lelki béke lesz benne? Megszűnik majd minden ítélkezése, és meglátja minden emberben a testvérét? Ettől fog rátérni az Istenhez vezető útra? Felébred végre, és megismeri az igaz valóságot?

Az a kérdésem hozzád: Miért ragaszkodsz ennyire ahhoz, hogy igazad legyen? Meddig akarsz még szenvedni? Mikor lesz elég az elég?

Én azt akarom, amit te. Megértem, ha ragaszkodni akarsz a történeteidhez, de ha elég volt a szenvedésből, ott vagyok számodra.
Senki miatt nem kell aggódnom, mert egyszer mindenki ráébred valódi, belső céljára.

Szeretettel,
Lévai Anikó