Manapság nagyon divatos azt mondani: „Engem egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam mások.”
Én is gyakran kimondtam ezt a mondatot. Majd amikor megvizsgáltam a tetteimet és őszintén magamba néztem, azt találtam, hogy igen is, van bennem valami, ami kontrollálni akarja azt, hogyan lássanak mások. Valójában zavart – amikor tudtam, vagy úgy gondoltam -, hogy az embereknek problémájuk van velem. Igazságtalannak éltem meg, amikor félreértettek valamit – amit mondtam, vagy tettem – és negatív dolgokat mondtak rólam.
Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy én jó ember vagyok, aki törődik másokkal, aki kiterjeszti a szeretetet, és szerethető. A külsőmre, és a megjelenésemre is gondot fordítottam. Jó benyomást akartam kelteni.
A csodák tanításának leckéit több éve végeztem, mire végre valóban megértettem, hogy ami belül van, az van kívül.
Ha valaki mond rólam valamit – legyen az negatív vagy pozitív – csak akkor érinthet meg, ha van bennem valami, ami megfelel annak a frekvenciának, és az egóm elhiszi, vagyis igazzá teszi.
A Tanítás kimondja: „Ha védekezem, támadás ér.” Ha megsértődöm valaki megjegyzésén és zokon veszem – mert azt gondolom, hogy én nem is ilyen vagyok – és elkezdem megvédeni magam, ezzel teszem igazzá, amit ő mondott rólam. Az egészből lesz egy alacsony rezgésszintű konfrontálódás, mert megpróbálok valakit meggyőzni valamiről, pedig semmi közöm hozzá, hogy mit gondol. Még akkor sem az én dolgom, hogy mit gondol valaki más, ha történetesen épp rólam gondolja. Mindenkinek joga van azt gondolni, amit akar. Amikor egy rólam szóló visszajelzés nagyon nem tetszik nekem, az egy kiváló lehetőség, hogy megvizsgáljam, hol vannak meg bennem azok a dolgok.

De mi a helyzet azzal, amikor valaki dicsér engem, amikor azt mondja, különleges vagyok?
Ó, azt az egó imádja, fürdőzik az elégedettségben. Pedig valójában csak annyit tudhatok – amire Anthony de Mello is emlékeztet -, hogy figyelembe véve az illető ízlését, vágyait és kivetítéseit, különleges kívánsággal viseltetik irányomban, de ez semmit nem mond el rólam. Valaki más számára bizonyára egészen közömbös vagyok, de az sem mond rólam semmit.
„Abban a pillanatban, amikor elfogadod a bókot, és átengeded magad az örömnek, akkor hatalmat adsz ennek az illetőnek önmagad felett. Azon fogsz fáradozni, hogy ő továbbra is különlegesnek tartson. Állandóan attól fogsz rettegni, hogy talál valaki mást, aki még különlegesebb lesz számára, s te kirepülsz a kegyeiből.”

Ezért aztán érdemes lehet megvizsgálni, hogy biztosan kell-e véleményezni valaki szépségét vagy csinosságát például a közösségi oldalak képei alatt? Mi a mögötte lévő szándékunk? Illetve milyen hatással lesz ez az illetőre?
Ráadásul, ha találsz bennem valami csodálatra méltót, az benned is megvan, hiszen enélkül nem is tudnád érzékelni bennem. Ha rám nézel, és szépséget látsz, vagy pozitív energiát érzékelsz, akkor Isten szépségét, szeretetét és energiáját érzékeled rajtam keresztül.

Amikor az önbecsülés kérdéskörével dolgoztam magamon, nagyon megérintett Dr. Hawkins egyik mondata:

„Minél magasabb szintű az önbecsülésünk, annál kevésbé igényeljük mások elismerését.”

Azóta is figyelem a fájdalmaimat, és hogy mikor érzem magam kényelmetlenül. Építettem magam köré egy mázas porcelán burkot, mert azt hittem, majd az megvéd a sebektől és fájdalmaktól. De rájöttem, hogy a sebezhetőség és a sérthetetlenség egyaránt a saját gondolataim eredménye.
A csodák tanítása ezt írja: „Csakis a saját gondolataid intézhetnek támadást ellened. Csakis a saját gondolataid hitethetik el veled, hogy sebezhető vagy. És csakis a saját gondolataid bizonyíthatják be, hogy ez nem így van.”
Amikor elkezdtem ebben hinni, az repesztette meg a porcelánt, és törte darabokra. Amikor feljön bennem valami „sötétség”, nem teszek úgy, mintha nem lenne ott, így már nem vetítem rá másokra, inkább ránézek, megvizsgálom, elfogadom magamban, és visszafejtem, hogy honnan jön. De ezzel együtt is szeretem magam. Ez most még hozzá tartozik az emberi mivoltomhoz. A szándékom mentén azon dolgozom, hogy minden ilyen felszínre kerüljön – amit valaha jól elrejtettem a tudatalattiban -, meggyógyítsam és elengedjem. Ahogy ezeket pucolom ki magamból, már nem vetítem rá másokra, mert nincs szükségem rá, hogy beaktiválják bennem, hiszen nincs mit tanulnom többé a helyzetből. Ezzel tűnnek el az érzékelésemből. És mivel nem érintenek már meg a vélemények, tudom, hogy haladok. A támadás helyett a megbocsátást választom. Mert a megbocsátás eltávolítja elmémből a gyengeséget, és a feszültséget. Elvesz minden félelmet, bűntudatot és fájdalmat. Nem kell védekeznem, és nem kell valamilyennek lennem. A megbocsátás az, ami visszaállítja tudatosságomban a sérthetetlenséget és az Erőt, amellyel Isten felruházott engem.

Szeretettel, 
Lévai Anikó

***
Ha szeretnél többet megtudni A csodák tanításáról, és elvégeznéd a kurzust, egy támogató csoporttal, olvasd el a részleteket itt>>> Csodakurzus