Szinte még most történt, hogy hatalmas elhatározással szívünkben nekivágtunk 25 társammal az éves kurzusnak. Lelkesen írtuk minden nap a példamondatainkat a leckék alá, összeegyeztettük és átbeszéltük, hogyan is végezzük a napi leckéket, … és már a végére is értünk. Hihetetlen gyorsasággal telt el egy év. Azonban másrészről, ha a folyamatainkat nézzük, akkor elképesztően sok mindenen mentünk keresztül. Időnként hatalmas magasságokban voltunk, majd egy hullámvölgyben találtuk magunkat. Akárhogy is volt, a közösség összetartó ereje mindig megtartotta az egyéneket. Mindig volt kivel beszélni az érzelmeinkről, és a folyamatokról, amikben épp vagyunk.

A kurzust méltóképp zártuk le egy Csodatáborral, ahová mindenki eljött, aki el tudott jönni. Ennek a hosszú hétvégének a csodálatos Bakonybél adott helyett, immár sokadik alkalommal. Az erdő még nem adta meg magát az ősznek, még zöld színben pompázott. Ami igazán színes volt, az a táborunk programja, és a szikrázó napsütésben szó szerint mindegyik ragyogott a sugarakon.
Egy közös szándék mentén csütörtökön kezdetét vette egy befelé figyelős, szeretetteljes, támogató együttlét, ahol megbeszéltük a nyitva maradt kérdéseket, hová érkeztünk meg, hol tartunk most és miben vagyunk, és mindannak a tudásnak és a felismeréseknek a fényében, amit a Tanítástól kaptunk, hogyan folytassuk tovább evilági életünket?

Ugyanakkor az elvonulásnak része volt többek között egy közös bográcsos főzés – gitárral, énekkel, egy varázslatos hangfürdő, megnéztünk egy témába vágó filmet, elképesztő előadásokat láthattunk a Törzsszöveg egyes részeiből, természetesen az erdőben való túrázás sem maradhatott ki -aminek volt egy kontemplatív csendes része is -, és még egy szívderítő koncertet is élvezhettünk a Monostor templomában a Szent Efrém Férfikar előadásának köszönhetően. Őszintén mondhatom, hogy ezen az elvonuláson nem volt hiány élményekből, felismerésekből, mély beszélgetésekből és kapcsolódásokból. A szeretet, a béke és az öröm töltött be minket, és maradt velünk. Legalábbis én még mindig ebben az emelkedett állapotban vagyok, tele energiával, feltöltekezve, ugyanakkor Isten békéjében.

A sok élmény és felismerés közül egyet kiemelnék. A tanári kézikönyvben találjuk Isten tanítóinak 10 jellemzőjét. Mindannyian húztunk ebből egyet. Én az őszinteséget húztam. Nagyon mélyen elgondolkodtatott, hogy mi dolgom van az őszinteséggel, hogyan van jelen bennem, hogyan igaz rám ez a tulajdonság? A csendes kontemplatív séta alatt ebben merültem el, és a következőre jutottam. Összeraktam magamnak egy mondatot, ami így hangzik: NINCS KÉTSÉGEM, HISZEN OLY HATALMAS ÉS ERŐS A BIZALMAM, HOGY TUDOM, MINDIG SIKERRE JUTOK.
Ezt a mondatot vizsgálgattam magamban, hogy mennyire igaz ez rám?

Szemügyre vettem bizonyos eseményeket, pl. amikor nemrég autó balesetem volt és láttam a vérrel borított sérült testem, vagy amikor a gyerekeim olyasmit csinálnak, aminek a szándékával és energiájával nem tudok együtt menni, vagy a költözés lehetőségét és akadályait, és arra jutottam, hogy nem mondhatom el, hogy soha nem ütötte fel a fejét a félelem, vagy az aggodalom, vagy a kétségbeesés. Azonnal beugrott a kérdés: Anikó, hol van a bizalmad? Valóban őszintén és tiszta szívből bízom a jó Istenben, a gondviselésben, egy nálam hatalmasabb erőben, a Szentlélekben, vagy valódi Énemben?
Azt hiszem, hogy bízom. De ha valóban bíznék, akkor tudnám, hogy minden pillanatban minden épp jól van. Percek múlva már tudom, hogy nem test vagyok, és megengedem, hogy legyen meg Isten Akarata, de még nem első reakcióként zsigerből jön. Innen tudhatom, hogy még mélyen valahol ott van bennem a félelem, de az elmém egy része tudja, hogy ez nem valós, és kis idő elteltével visszaáll bennem a béke. De még nem ezt élem minden pillanatban. Az önámítás pedig őszintétlenség.

Nos, ez lett a következő időszakom kérdése önmagamhoz: Hol a bizalmam? Ezt fogom nézni, figyelni magamban, ezzel fogok dolgozni az előttem álló hetekben. Bármi is kerül az érzékelésembe, megvizsgálom a bizalom szemszögéből. Szándékom, hogy a felszínre hozzak mindent, amivel még szembe kell néznem, ami még gyógyításra szorul.

Végezetül álljon itt az őszinteség definíciója, hogy te is meg tudd vizsgálni önmagadban:
„A szavaid nem mondanak ellent a gondolataidnak, és a gondolataid sem mondanak ellent egymásnak; egyetlen tetted sem hazudtolja meg a szavaidat, és szavaid mindig egyetértésben vannak egymással. Ez a valódi őszinteség. Semmilyen szinten nem állsz ellentmondásban önmagaddal.”

Hálás vagyok, hogy a kurzus folytatódik, jövőre találkozunk!

Szeretettel,
Lévai Anikó