Volt idő, mikor komoly feladataim voltak a megbocsátás terén. Már jóval azelőtt felismertem a megbocsátás fontosságát, minthogy „csoda utassá” váltam volna. Kitartóan próbálkoztam, és nagy volt az igyekezetem, de az igazi megértést, A csodák tanítása hozta meg.

A Tanítás ezt írja a megbocsátásról: „A megbocsátás a te békéd, mert a megbocsátásban rejlik az elkülönülés vége, a veszély és a pusztulás, a bűn, és a halál álmának vége; a megbocsátás jelenti az őrület, a gyilkosság, a bánat és a veszteség álmának végét.

A leckék végzésével megértettem a megbocsátás valódi jelentőségét is, és minden kapcsolatomba gyógyulást tudtam hozni.

Az évente induló Csoda csoportjaimmal újra és újra elvégzem a leckéket, és most, mikor ismét elő került ez a téma, magamba néztem, és úgy véltem, hogy nincs már dolgom a megbocsátással.

Biztosra akartam menni, így kértem a Szentlelket, mutassa meg, hogy van-e még olyan terület, ahol lehet még feladatom. Miközben e sorokat írom, mosolygok, hogy milyen igaz a mondás, miszerint vigyázz mit kérsz! A 68. leckéhez érve, azt került a tapasztalatomba, hogy emberek elkezdtek hibázni az én káromra. Házunk építéséhez lakástakarék számláról vettem volna ki pénzt, és mivel sürgős volt a dolog, 30 napos gyorsított eljárással kértem a kifizetést. Hogy véletlenül se kerüljön sor hiánypótlásos levelezésre, magam vittem egy vidéki irodába az összekészített dokumentumokat. Így lehetőség volt az ügyintézővel átnézni a papírokat, hogy valóban minden megvan. A munkákat megrendeltem annak tudatában, hogy egy hónap múlva ki tudom fizetni. A 30. napon felhívtam a pénztárat, hogy mikorra várhatom az utalást, ekkor azonban közölték velem, hogy az ügyemmel még el sem kezdtek foglalkozni, mert egy hete érkeztek be a központba a papírjaim, és két dokumentum is hiányzik. Majd ha minden meglesz, akkor indul a 30 nap. Hosszú másodpercekig nem tudtam megszólalni. Úgy érzetem, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna rám. Akartak jönni indulatos gondolatok, de nem engedtem. Mindazonáltal aznap este, miután a férjemnek elmeséltem a történetet, úgy értékeltem, hogy volt a szavaimban némi ítélkezés.

Cselekvésre szólított fel a történet? – Igen. De mielőtt cselekedtem volna, megkérdeztem: Mit tenne most a Szeretet? (– Mindig ezt kérdezem, mikor tanácstalan vagyok.) Kinyitottam a napi leckémnél a könyvet, a következő volt: „A szeretet semmit nem sérelmez.” Na, Anikó – gondoltam magamban – ezt a levelet írd meg!  Aminek hangnemében ez a gondolat tükröződik, nem hibáztat, de megoldja az ügyet!

Pár nappal később kazánt vettem. Négyszer kellett visszamennem az üzletbe, mire minden hozzávaló az volt, amit rendeltem, és fizikailag is megérkeztek az alkatrészek, nem csak elméletben. Szorgalmasan mantráztam a következő napi leckémet: „Neheztelésem elfedi bennem a világ világosságát.” Az járt a fejemben, ha felemelkedik bennem a sérelmek fátyla, minden a helyére kerül. Újabb pár nap elteltével, már csak nevettem magamban, mikor a Tüzépen vettem két zsák ragasztót, betették a csomagtartómba, majd mikor megérkeztem vele a házhoz, a kőművesek meredten nézték, hogy mit hoztam. Valami egészen más volt az autómban. Ezért a fuvarért félbe hagytam a munkámat, átautóztam a városon és bőven késésben voltam, de arra gondoltam, ez csodás! Itt a lehetőség, hogy most a legkisebb ítélkezéstől és nehezteléstől mentesen, mosolyogva, kedvesen vigyem vissza kicseréltetni a zsákokat. Az úton hangosan mondtam ki a következő gondolatokat: A megváltásom belőlem fakad. Semmilyen külső hatás nem akadályozhat! Én vagyok a felelős a békémért. Békében vagyok. És így érkeztem el a 78. leckéhez: Lépjenek a csodák a neheztelés helyébe.

A következő héten a Lakástakarék pénztártól utalás érkezett. Ugyan csak a fele annak, amit vártam, de az elvégzett munkát majdnem teljesen ki tudtam fizetni, amit nem, azt megértéssel fogadták, fizethetek később. Majd jött egy értesítő, hogy megnyertünk egy felújítási pályázatot. Egy kis plusz karácsonyi ajándékként pedig egy hivatal eltörölte a kamattartozásomat.  

Nos, nagy tanulság volt ez számomra. Olyan feladatokat teremtettem magamnak, ahol lemérhettem, hogy valóban képes vagyok-e minden pillanatban a megbocsátásra? Valóban a béke állapotában létezem? És mennyire erős a bizalmam? Minden pillanatról el tudom hinni, hogy ez értem van, és a fejlődésemet szolgálja? Hálás vagyok, mert ismét igazán nagy felismeréseket kaptam.

Minden döntésünkkel a csoda és a neheztelés között választunk. Az Univerzum önrendező, és önjavító. A jó dolgok áramlanak hozzánk, de mi a nehezteléssel, a panaszkodással, ítélkezéssel, haraggal, és negatív gondolatainkkal távol tartjuk őket magunktól. Nyissunk hát ki minden ajtót a csodák számára!

Szeretettel,
Lévai Anikó