Úgy döntöttem, elindulok egy zarándoklatra Pannonhalmától Tihanyig. Nem akármilyenre, hanem Csodautas Zarándoklatra. Szeptember 8-án reggel megfogalmaztunk egy szándékot, azután átadtuk magunkat a csendnek, a természetnek. Elmélyedtünk önmagunkban, és A csodák tanításában.

Ez az elmélyedés nálam ugyan minden napos, de semmi nem fogható ahhoz, amikor ezt a gyönyörű természetben, kikapcsolt mobiltelefonokkal, 4 napon keresztül megszabadulva a külvilágtól, fizikai állóképességünk határainak feszegetésével tesszük meg. Ebben még nem volt eddig részem. Olyan oldalról ismerhettem meg önmagamat, amiről eddig sejtésem sem volt. A hétköznapi életben ritkán lehet megtapasztalni, hogy egy kis csapat hogyan válik ilyen rövid idő alatt egy szeretettel teli, összetartó, egymást segítő és támogató egységgé. Egy ilyen program alkalmával teljesen egyértelművé válik, hogy egyek vagyunk testvéreinkkel. Ugyanoda tartunk, és ugyanaz a célunk. Fájós lábbakkal, vízhólyagokkal, időnként jajgatva, sírva, de még több hatalmas, önfeledt kacagással, izomlázzal, boldogsággal, és nagy felismerésekkel tettük meg utunkat. Amikor elindultunk, azzal a döntéssel indultam el, hogy végig csinálom a zarándoklatot, és elképzeltem, amint kis csapatunk szerencsésen megérkezik Tihanyba. De amikor valóban megérkeztünk, az minden képzeletemet felül múlta. Ahogy mentünk fel, a Tihanyi Apátsághoz vezető lépcsőn egymás után néma csendben, mély áhítattal, potyogtak a könnyeim. Számomra maga az út volt a csoda, de amikor célba értünk, elborított az a felismerés, hogy pontosan így fog ez megtörténni. Egy hosszú, és kihívásokkal teli út után Haza érkezem majd testvéreimmel. Lesz, akinek könnyebben megy, lesz, akinek nehezebben, sok sírással, és nevetéssel, fájdalmakkal, örömökkel, de mindannyian megérkezünk majd Őhozzá.

A tagnapi napon mindannyian újjászülettünk. Az életünk nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt volt. Annyi és olyan csoda ért bennünket, amit el sem tudtunk képzelni. És amikor letöröltem az öröm és meghatottság könnyeit, és elindultam a parkolóba, ahol a kedvesem várt, hogy hazahozzon, és azt gondoltam minden kérdésemre választ kaptam, és a csodák felülmúlták képzeletemet, akkor megjelent egy srác a semmiből, és a kezembe nyomott egy olyan ajándékot, amire ha ránézek, még most is kitör belőlem a sírás.

Egy évvel ezelőtt a „Csodatanár képző” tanfolyamon megismertem Szasa-t. A tanfolyam után kaptam egy üzenetet tőle, hogy szeretnék-e a kezelőm falára egy fára festett feliratot, és ha igen, mi legyen az? Nagyon meglepődtem ezen a kedves felajánláson, de örömmel mondtam igent, és azt is tudtam mi lenne a legmegfelelőbb. Akkor azt mondta, karácsonyra elkészíti. Eltelt egy év, és én nem hallottam Szasaról. Néha egyetlen pillanatra eszembe jutott, de úgy voltam vele, ha egyszer tényleg elkészíti, akkor jó, ha pedig nem, az is rendben van. És tegnap a zarándoklat végén, ahogy ott álltam az út mellett a férjemre várva, hirtelen ott termett mellettem Szasa, kezében a szépen becsomagolt ajándékkal, amit a kezembe nyomott. A következő pillanatban már nem volt sehol. Akkori lelki állapotomban, a meglepetéstől kisebb sokkot kaptam, elképzelni nem tudtam honnan pottyant oda, honnan tudta, hogy ott vagyok, ahol? Egy köszönömöt talán ki tudtam nyögni, és gyakorlatilag másnap reggelig törtem ki időnként könnyekben.

Pontosan tudom, mi történik. A boldog álomban vagyok. Szent pillanatokat osztok meg testvéreimmel, és már semmi nem fenyegeti szent kapcsolataimat. Nem várunk el egymástól semmit, csak szeretünk, és olyan dolgokat teszünk, ami másoknak örömet okoz.

„A boldog álmok nem azért válnak valóra, mert álmok, hanem azért mert boldogok, következésképpen szeretet teljesek is.”

Mélységes hála és szeretet van bennem.

Szeretnék köszönetet mondani Sarkadi Krisztának, hogy megteremtette ezt a csodás zarándoklatot, Sebők Zsoltnak, fantasztikus túravezetőnknek, csodás zarándoktársaimnak, és persze Szasának!

Isten békéje legyen mindannyiótokkal!    

(Borító kép: Kozma Alexandra)

Szeretettel,

Lévai Anikó