Idén karácsonyra csodás ajándékot kaptam. Na jó, nem csak én, hanem az egész család. December 24-én hajnalban megszületett a keresztlányom. Egy kis tökéletes lény, maga a szeretet.

Eszembe jutott amit Wayne Dyer mondott, hogy a gyermeknek 9 hónapon keresztül, a fogantatástól a születésig, semmit nem kell tennie, nem kell aggódnia semmin, Isten mindenéről gondoskodik.

Mi lenne, ha ez a gyermek abban a hitben nevelkedne fel, hogy Ő Isten fia?

Mi lenne, ha nem tanítanánk meg neki, hogyan legyen normális, átlagos?

Mi lenne, ha meghagynánk neki, hogy felnőtt korában is úgy érezze, a világ tele van varázslattal és csodával? Nem tanulná meg, hogy mi a versengés, küzdelem, betegség, halál, bűn, vagy hiány, és nem lenne neki fontosabb a pénz vagy a hatalom a szeretetnél. Hiszen az élet értelme, a szeretet bennünk van, nem pedig a fizikai dolgokban.

„Azért jöttünk a Földre, hogy a szeretet kiterjesztése révén Isten társteremtői legyünk. Az az élet, amelynek más a célja, értelmetlen, ellenkezik a természetünkkel, ráadásul fájdalmas is. Olyan, mintha belevesznénk egy sötét, párhuzamos univerzumba, ahol a dolgokat jobban szeretik, mint az embereket. Túlértékeljük a fizikai érzékeink tapasztalatait, és alulértékeljük, amiről a szívünk mélyén tudjuk, hogy igaz.”
(Marianne Williamson)

Ez a csöppség ugyan nem az én lányom, de ha tehetem, arra fogom tanítani, hogy élvezzen minden pillanatot, és hagyja, hogy a Szentlélek vezesse őt. Talán az a helyes út, ha a szülők egyszerűen iránymutatást nyújtanak, azután félre állnak. Mindenkinek van egy belső vezérlő rendszere. Ahogy Lao-ce mondta, a támasz mindnyájunkban benne van. Mi lenne, ha erre hallgatnánk, ha az egónk helyett a szívünket követnénk?

A csodák tanítása azt írja: a változás, amelyet valójában keresünk, a fejünkben van.

Szeretettel,
Lévai Anikó