Jálics Ferenc atya egyik könyvében olvastam, hogy az Istenhez vezető útnak több fajtája van, de legtöbbször ezt a hármas felosztást emlegetik: a megtisztulás útja, a megvilágosodás útja, és az egyesülés útja. Az első lépés a megtisztulás útja, amikor eltávolítunk minden akadályt, ami még elválaszt minket valódi Önvalónktól, távol tart Istentől. A második szakaszt a megvilágosodás útjának nevezik, de ez a szó itt azt jelenti, hogy azon dolgozunk, hogy a jóról még jobbra emelkedjünk. Használni tudjuk belső érzékünket, feltárjuk cselekvéseink tudatalatti zavarait, és feldolgozzuk a múltat. Életünket egyre inkább a szeretet vezérli. Itt a cél az, hogy érzelmi életünket, és magatartásunkat olyan szintre fejlesszük, amely Krisztushoz hasonlóvá tesz bennünket. A harmadik szakasz az egyesülés útja. Ide tartozik a szemlélődés és a kontempláció. Ez a fokozat jelenti a legnagyobb és legradikálisabb fordulatot a lelki életben. „Immár Isten veszi át a kezdeményezést, az embernek kizárólag csak át kell adnia önmagát. Az imádságban figyelmét kizárólag Istenre irányítja. Isten cselekszik. Az ember eszközzé válik Isten kezében. Él, de már nem ő maga él, hanem Krisztus él őbenne.” (vö. Gal 2,20)

Egy ilyen fordulat nem néhány nap alatt megy végbe. A csodák tanítása is egy éven keresztül kísér minket ezen az úton, és világossá válik, hogy az ember ezt nem tudja egymaga véghezvinni. A Szentlélek segítsége kell hozzá és a kegyelem által adatik meg.

A napokban tértem haza Indiából, ami egy igen kiváló lelkigyakorlat volt számomra. Távol az otthonomtól, a családomtól, barátaimtól, egy a miénkhez semmiben sem hasonlító országban érdekes volt megfigyelni az elmét, a gondolatokat és érzeteket. Alkalmam volt ránézni, hogy valóban meghaladtam-e már minden félelmet, ragaszkodást, vagy a hiány érzetét? Valóban képes vagyok-e kizárólag a jelen pillanatot megélni, tényleg csak megfigyelője vagyok-e az eseményeknek, bármi jön is fel, a gondolatokat és érzelmeket képes vagyok-e azonnal átadni Istennek? Tökéletesen ráláttam hogyan akarnak rám törni a félelmetes gondolatok, a rémtörténetek, mikor épp benne voltam egy aktuális „nehéz” helyzetben. Ugyanis néhányan elővigyázatosságból elláttak mindenféle információval, mint például hogyan terjesztik a szúnyogok a maláriát. 🙂 Ami persze bevillant, mikor épp összecsipkedtek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok időnként bepróbálkoztak. A folyamatos, évek óta tartó lelki gyakorlatoknak köszönhetem, hogy ezeket a gondolatokat sikerült azonnal észrevennem, és mielőtt egy teljes mondattá vagy bekezdéssé nőtték volna ki magukat, és belesodortak volna a félelembe vagy az aggodalomba, feladtam, és egy pillanatra sem hittem nekik.

Mielőtt útnak indultam, sokan még azt is mondták hogy: „Vigyázz magadra!” Ezt a mondatot nem igazán tudtam értelmezni, és arról beszélgettem a csodacsoport résztvevőivel, ha már mindenképp jó tanácsot akarnék adni valakinek, akkor így fogalmaznám meg: „Ügyelj a gondolataidra!” Hisz minden általam létrehozott. Az elmetréning elkötelezettséget, kitartást igényel. Ha nem gyakoroljuk rendszeresen, akkor is, amikor épp minden rendben van, hogyan tudnánk alkalmazni akkor, amikor beüt valami váratlan. A kontemplációról nem elég tudni, élni kell. Kellő gyakorlással életformává válik, idővel egész életünket átszövi, nem korlátozódik bizonyos időszakokra, mint például a meditáció. A kontemplatív ember sokkal eredményesebb, hatékonyabb és aktívabb, mint a nem kontemplatív, hisz a mindennapos tevékenységeit sokkal könnyedebben végzi, nem türelmetlen, nem ideges, gondtalanabbul éli az életét. Sokkal energikusabb, és felelősséget vállal az életéért. Értelmetlen hát az ilyen mondat: „Nekem erre nincs időm.” A kontemplációt be kell építeni a mindennapi életbe, és évente egy lelkigyakorlatnak bele kell, hogy férjen mindannyiunk életébe.

Ha te is így gondolod, és eljött az idő te életedben is, akkor jelentkezz most! Ne feledd: a kedvezményes részvételi díj csak április 8-án, éjfélig él. És persze addig, amíg el nem fogynak a helyek.

Várlak!
Szeretettel,
Anikó