Érdekes beszélgetésem volt egy hölggyel A csodák tanításáról és a spritualitásról. Nyitott volt és érdeklődő, és sok mindent kérdezett tőlem, de egyszer csak ezt mondta: „Hűű, már majdnem meggyőztél, de ennél a pontnál nem tudok neked hinni. Ezt most nem tudom befogadni, és el sem tudom képzelni, hogy bárki tud így élni.”

A beszélgetésünk ekkor a ragaszkodás, a kötődések és a birtoklási vágy témájára terelődött. Dr. Hawkins azt írja: „A világ és minden, ami vele jár, csak átmeneti, ezért csak szenvedést okoz, ha ragaszkodunk hozzá.” Ennek kapcsán arról meséltem neki, hogy két dolog egészen biztosan hiányzik a kapcsolataimból: a birtoklási vágy, és a ragaszkodás. Én egymagamban is egy tökéletesen boldog, egész, mindenféle hiányérzettől mentes valaki vagyok. Az, hogy van egy szerető férjem, gyermekeim, jó barátaim, csak hab a tortán. Ők nem azért vannak, hogy engem boldoggá tegyenek, vagy, hogy adjanak nekem valamit. Nem akarom őket megváltoztatni, nincsenek feléjük elvárásaim. Nem tudok jobbat kivetíteni, mit ők.  A gyerekeim ugyan általam jöttek a világra, de nem a tulajdonaim. Megtettem és megteszem a tőlem telhető legtöbbet, és szeretem őket. Számomra a szeretet nem azt jelenti, hogy egy olyan valakivé változtatom őket, akik nem akarnak lenni. Nem tudom őket megmenteni a saját sorsuktól, a karmájuktól, amit meg kell tapasztalniuk, azt meg is fogják tapasztalni. És ha valamelyik szenttül elhatározta, hogy fejjel neki megy a falnak, akkor én hiába párnázgatom ki, ő akkor is neki fog menni, csak elnyújtom a folyamatot. Tiszta elmével és nyitott szívvel vagyok jelen számukra, és ha összezavarodnak megkérdőjeleztetem velük a gondolataikat. A kedves hölgy nem értett velem egyet, szerinte igen is, bele kell avatkoznunk a szeretteink életébe akaratukon kívül is, mert nem tudják mi a jó nekik. Én pedig érdektelen vagyok és nemtörődöm.

Pár hónapja egy ezotériával foglalkozó férfi próbált győzködni az asztrológia és számmisztika varázslatos hatásairól. Mikor látta, hogy nem mutatok túl nagy lelkesedést, megkérdezte, hogy segíthet-e nekem valamiben? Azt feleltem neki, hogy nagyon kedves, és nagyon köszönöm, de én mindig kérek, ha bármire szükségem van. De csak erősködött tovább. Megkérdeztem, miért gondolja, hogy neki segítenie kell valakin, aki nem kér tőle segítséget?

  • Mert az emberek nem tudnak segítséget kérni. Márpedig aki segítőként dolgozik, annak kötelessége segíteni mindenkinek, akár kérik, akár nem – volt a válasz.

Nos, megértem, és elfogadom, hogy neki ez a hiedelme. Viszont annak ellenére, hogy magam is valamiféle segítő munkát végzek, mégsem osztogatok kéretlenül jótanácsokat. Ha valaki kikéri a véleményem, és segítséget kér, a legjobb tudásom szerint segítek, de nem feladatom megváltoztatni az embereket, nem akarom meggyőzni őket semmiről, és nem akarom, hogy úgy viselkedjenek és úgy éljenek, ahogy szerintem helyes. Persze itt megint megkaptam az érzéketlen és nemtörődöm jelzőket.

Aki valóban spirituális úton jár, az egy idő után felismeri, hogy nincs senki, akit meg kellene menteni. Byron Katie egyik könyvében nagyon érthetően ír erről: Sokan úgy hiszik, hogy a részvét azt jelenti, hogy átérzik a másik ember fájdalmát. Ez teljes őrültség. Nem lehet egy másik ember fájdalmát érezni. Csak elképzelni tudod, hogy te mit éreznél, ha te lennél annak a másik embernek a helyében, és a saját kivetítésedet érzed. Ki lennél a történeted nélkül? Fájdalomtól mentes, boldog, és totálisan nyitott, ha valakinek épp rád van szüksége. Amíg úgy gondolod, hogy létezik egy te és egy én, addig a testeket tegyük legalább rendbe. Azt szeretem az elkülönült testekben, hogy amikor neked fáj, nekem nem – épp nem rajtam van a sor. És amikor nekem fáj, neked nem. Ott tudsz lenni nekem anélkül, hogy a saját szenvedésedet kettőnk közé állítanád? A szenvedésed nem tudja megmutatni nekem az utat. A szenvedés csak további szenvedést szül.
Én képes vagyok szélsőségesen kínlódó emberekkel jelen lenni anélkül, hogy valóságosnak látnám a szenvedésüket. Én abban a pozícióban vagyok, ahonnan teljesen a rendelkezésükre állhatok abban, hogy meglássák, amit én látok, már amennyiben épp ezt szeretnék. Ők az egyetlenek, akik változtatni képesek, én pedig jelen vagyok velük, kedves szavakkal, és az önvizsgálat erejével.
Elképesztő mennyien hiszik azt, hogy a szenvedés a szeretet bizonyítéka. Úgy gondolják, hogy ha nem szenvedek, amikor te szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretlek. Hogyan is lehetne ez igaz? A szeretet békés, a szeretet félelemtől mentes. Ha pedig te épp azzal vesződsz, hogy kivetítsd, milyen érzés is lehet valaki másnak a fájdalma, hogyan lennél képes teljesen jelen lenni számára? Hogyan tudnád fogni a kezét, és teljes szívedből szeretni, miközben ő a fájdalom megtapasztalásán megy keresztül? Miért is akarná ő azt, hogy neked is fájjon? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné, ha jelen lennél, és számíthatna rád? Képtelenség jelen lenni, amikor azt hiszed, hogy te is átérzed annak az illetőnek a fájdalmát.
Amikor elhiszed azt a mítoszt, hogy az embereknek törődniük kell veled, akkor szűkölködővé válsz, és nem törődsz másokkal, illetve saját magaddal. A szeretet megtapasztalása nem érkezhet egy másik embertől; csak a saját bensődből származhat.

Egyszer egy férfival sétálgattam a sivatagban, akinek szélütésre utaló tünetei támadtak. Leültünk, és azt mondta, „Oh, Istenem, haldoklom. Tegyél valamit!” Csak a szája egyik feléből tudott beszélni, mert a másik oldala lebénult. Én pedig nem tettem semmi mást, csak ültem mellette, szerettem, belenéztem a szemébe, tudván, hogy mérföldekre jártunk bármilyen telefontól vagy járműtől. Akkor azt mondta, „Téged ez nem is érdekel, igaz?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem.” És a könnyein keresztül elkezdett nevetni, majd én is. Végül pedig visszatértek a képességei; a szélütés távozott, nem szándékozott maradni. Ez a szeretet ereje. Holmi törődésért nem hagynám el őt.
 
Többek között a ragaszkodásról, korlátozó hiedelmeink feladásáról, az elengedésről és sok más érdekes témáról lesz szó a Csodás hétvégén.

Tarts velem a Csodás hétvégén!

Várlak!

Szeretettel,
Anikó