„Mi lenne, ha tényleg elhinnénk, hogy van Isten – egyfajta jóságos rend, egy erő, amely a mi tudatos ellenőrzésünk nélkül is összetartja a dolgokat?
Mi lenne, ha mindennapi életünkben megtapasztalnánk ennek az erőnek a működését?
Mi lenne, ha hinnénk abban, hogy valamilyen módon szeret bennünket, törődik velünk és megvéd minket?
Mi lenne, ha elhinnénk, hogy végre megnyugodhatunk?”
(Marianne Williamson)

Nem vallásos családban nőttem fel. Gyermekkoromban nem sokat hallottam Istenről, vagy a Bibliáról. Akkor keresztelkedtem meg, amikor férjhez akartam menni, és úgyszólván muszáj volt. Mivel az Atya, aki megkeresztelt nagyon szimpatikus volt, továbbra is látogattuk a templomot időnként, rendezvényeken vettünk részt a férjemmel. Ennek vége szakadt, miután elváltunk és elköltöztem a városból. 8 éve, mikor a húgom nagyobbik lánya megszületett, a szimpatikus Atya azt mondta, nem lehetek a kislány keresztanyja, mert elváltam.
Hoppá! Itt ért véget rövid kapcsolatom az egyházzal.

Emlékszem, úgy 7-8 éves gyerek lehettem, mikor esténként nem tudtam elaludni, foglalkoztatott Isten gondolata. Furcsa gondolataim és érzéseim voltak. Persze, csak kitalációnak tűnt, nem is tudtam erről beszélni senkivel, és feledésbe is merült. Ez a történet, csak akkor jutott eszembe, mikor elkezdtem olvasni, és végezni A csodák tanítását. Azonnal beleszerettem a könyvbe, pedig nem egy habkönnyű olvasmány. Érdekes módon, egyáltalán nem zavart a könyv keresztény nyelvezete. Különösen vágytam rá, hogy megtudjam ki is Isten valójában?

 

A következő részből megtudhatod mire jutottam….

Szeretettel,
Lévai Anikó