Mikor először olvastam arról, hogy a negatív élmények és minták mindaddig megismétlődnek az életünkben, amíg reagálunk rájuk, egy érdekes játékot próbáltam ki. Rettenetesen lobbanékony voltam. Ha felidegesített valami, képes voltam azonnal robbanni. Komolyan elgondolkodtam rajta, mert éreztem annak a valóságát, ha valami számomra idegesítő, vagy igazságtalan volt, azzal, ahogy reagáltam, tudattalanul negativitást generáltam magamban.

Akkor már kezdtem abban hinni, hogy csak az a fontos, hogyan érzem magam. Mivel az érzéseimet, rezgéseimet kibocsátom, fontossá vált számomra, hogy jól tudjam magam érezni, bármi történjék is körülöttem. Nagyon kíváncsi lettem, ha valóban nem reagálok a bosszantó történésekre, akkor tényleg egyre kevésbé lesznek jelen az életemben?

Így kezdődött a játékom. Először is tudatosítottam magamban, bármit is súg az egóm, nem figyelek rá. Akármennyire erős lesz a kísértés, hogy mulyának, szerencsétlennek, sárba tiportnak fogom magam érezni, nem veszem le a fókuszomat a célról. Teljesen mindegy lesz, kinek van igaza, vagy ki kezdte, arra figyelek, ha visszaütök a támadás eszközévé válok, nem a szeret eszközévé.

Bárkivel is találkoztam, aki nem úgy viselkedett, ahogy szerintem viselkednie kellett volna, azonnal eszembe jutottak a következők:

Mit tehetek most, ebben a helyzetben, hogy ő jól érezze magát?

Tudatosítottam magamban, hogy a tőle telhető legjobban cselekszik. Ha tudna kedvesebb, vagy „jobb fej” lenni, akkor az lenne, de ő most nem tud.

Megáldom szeretettel, és elengedem az egész sztorit, elfogadom a jelen pillanatot és szeretet érzek.

Egyébként pedig, ha a másik ember balhézik velem, azonnal megbocsátom magamnak, amit ő tükröz.

Nos, nem volt könnyű. Eleinte addig jutottam, hogy mikor vége volt a konfliktusnak, rájöttem, hogy rosszul döntöttem. Kielemeztem, mit kellett volna tennem, vagy mit nem kellett volna…

Legalább észrevettem.

Nem adtam fel, kitartó voltam, és egyre jobban ment.

Az utolsó alkalom, mikor dühös emberrel találkoztam, a Lurdy ház parkolójában történt. Egy autós nem adta meg nekem az elsőbbséget, majdnem összekoccantunk. A lehúzott ablaknál ingerülten kiabált velem, és hadonászott a kezeivel. Megálltam, rámosolyogtam, és azt mondtam neki:

Elnézést kérek, ha bosszúságot okoztam. Köszönöm szépen neked ezt a tanítást! Hálás vagyok, amiért segíted a fejlődésemet! Szeretettel megáldalak, legyen szép napod!

Döbbenten nézett rám. Nem vártam reakciót, azonnal tovább mentem. Boldogan, mosolyogva, a szívem csordultig volt szeretettel. Megtapasztaltam, hogy nem is olyan nehéz dolog nem ingerülten reagálni.

Azóta nem voltak hasonló eseteim, és A csodák tanítása is ráerősített hitemre:

A megpróbáltatások csupán olyan leckék, amelyeket nem tanultál meg, így megismétlődnek, hogy most jó döntést hozhass ott, ahol korábban tévedtél, és így megszabadulhass a korábbi döntésed által okozott minden fájdalomtól. Minden nehézség, minden gyötrelem, minden tanácstalanság által Krisztus szól hozzád, és nyájasan azt mondja: „Válassz újra, testvérem.”
(A csodák tanítása Tsz. 31/VIII)

Szeretettel,
Lévai Anikó